2012. március 3., szombat

Barnakutya

Anett szerint a kutya a mában él. Anett azt mondja, a kutyának nincs múlttudata. Önkéntes a Vizslafajtamentőknél, ahol mindenféle dolgot kitanult kutyaügyileg, szóval biztos igaza van. Csak akkor tudnám, hogy a Barnakutya mitől szomorú folyton. Most már annyira nem rossz neki. Mert hát ott van az Anett, aki ideiglenes gazdája lett. A Barnakutya nagy szemei azonban valahogy azt éreztetik, hogy Barnakutya igenis emlékszik arra a múltra. Mikor valaki beleeresztett egy sorozat sörétet például. Ha megfogom a Barnakutya hátulját, akkor amellett, hogy rögtön a csontját érem, ott vannak a sörétek a kutyában. Biztos fájhatott neki, de már nem. Akkor mégis miért szomorú a Barnakutya szeme?
Nem vagyok megelégedve a kutyák múlttudatával. Mert ha a Barnakutyának nincs most múlttudata, akkor biztos akkor sem volt, mikor hosszú hosszú ideig nem adott neki a gazdája enni. És akkor nem tudott emlékezni arra az időre, mikor a gazdája még szerette, mert jól vadászott meg mert szép kiskutyákat szült vagy mert aranyos kiskutya volt. Nem emlékezhetett arra az időre, milyen jó volt neki, mikor még minden rendben volt közte meg a gazdája között. És ez baj, mert legalább ennyi járt volna a Barnakutyának a nagy ínség idején. Most meg, miután megjárta a Gyepit, igen így nevezi Anett azt a helyet, ahová összegyűjtik ezeket a kutyákat, mintha valami vidám hely lenne. Mintha valami kis klub lenne, Gyepi. Talán könnyebb így nevezni a sintértelepet, ha a hozzád kerülő kutya gyakorlatilag élőhalott állapotban van, és neked az az önként vállalt feladatod, hogy meggyógyítod. A Barnakutya úgy került hozzá, hogy hímpéldány és semmi baja. A Gyepi ezt állította. Közben Barnakutya lány, mit lány, egy asszony, szomorú a szeme, fajtiszta németvizsla és szopornyicás, és ki van éheztetve. Nem értem. Nem értem az embereket, a vadászokat, akiknél a vizslafajmentők szerint elég gyakori, hogy így válnak meg a kutyáiktól. Hogy ha már nem elég jó. Szegény Barnakutya, pedig nálam is hogy igyekezett. Miután mindent felfalt, amit elé tettünk (nem úgy ám, mint az én kis finnyás szobacirkálóm szokta), kenyeret, csontot, vizet, csokit, bármit, szóval ezután azonnal ráugrott a megadóan fetrengő ezüstróka galléromra. Pedig nem volt jó formában, akkor is azonnal ugrott a bundára, és el nem akarta engedni. Miután elrejtettem előle gondosan, fél órán keresztül keresgélte. Pedig sokat köhögött közben. Anett egy kötött mellényből fabrikált neki kutyaruhát, egyrészt hogy ne szólják meg az emberek az utcán, hogy ilyen kiéheztetett, beesett horpaszú kutyát sétáltat, másrészt meg mert ugyan a bekerült állapothoz képest sokkal jobban van, azért még nem az igazi. Barnakutya így úgy nézett ki, mint egy öreg hölgy. Nézett rám a szomorú szemeivel, és borzasztóan hálás volt a padlófűtés kitalálójának. Leheveredett, és szépen becsukta a szomorú szemeit, én meg beszélgettem Anettel, akinek ez már szám szerint a 7. kutyája, akit felhizlalt, kikezelt a különféle kutyanyavalyákból, és egészséges kutyát varázsolva belőle szerető családhoz juttatott a fajmentők révén. Szerinte a kutyáknak nincs múlttudatuk, de azért remélem, Barnakutya emlékezni fog Anettre, mert Anett nagyon megérdemelné, hogy Barnakutya jó szívvel emlékezzen rá. És persze nem hőstettről van itt szó, de megérdemelnék az ilyen emberek, hogy néha kicsit nagyobb fényben tündököljenek, több támogatást kapjanak, többen lájkolják őket, többen tudjanak róluk, és többen tudják, hogy nem, nem a kutyákkal van baj. És Barnakutya is megérdemelné a jó emlékeket. Végre.

(Facebook)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése